A hét legrövidebb mégis a leggyilkosabb túrája volt. Na de ne szaladjunk ennyire előre. Csak azért írtam le mégis a végkövetkeztetést, hogy akit a hely nagyon érdekel, az tanuljon belőle és ne elrettenjen, hanem egy kis finomítással, figyelmesebb tervezéssel/kivitelezéssel egy élvezetes túrát hozzon ki a lehetőségből.

Mivel a feleségemmel Benitsesből indultunk, és a nem túl sűrűn járó tömegközlekedésre alapoztunk, ezért a rendelkezésre álló időt jól be kellett osztani. A nem túl sűrű közlekedés alatt természetesen a rajt-cél és a közte lévő idő lehetőségének kihasználása szempontjából értendő. Úgy kezdődött, hogy szombati napon a 8:30-kor induló 6-os busszal bementünk Korfu városába és akkor bőven be is értünk 9:00 előtt, amikor is a távolsági (green bus) járat indul Agios Gorgios (Pagon)-ba (A Pagon fontos, mert több Agios Georgios nevű hely is van a szigeten!)

Persze azt nem kalkuláltuk bele, hogy hétfőn, hétköznap ez nem egészen lesz így, úgyhogy 9:06-kor szálltunk le a pályaudvarnál, és le is mondtunk arról, hogy a csatlakozást elérjük, inkább erre a napra már kezdünk valami mást tervezni. De ha már a távolsági busz pályaudvarnál jártunk beterveztünk egy „kötelező” programot (két betűs kitérő: W C), „ki tudja mikor lesz rá lehetőség megint” hátsó gondolat által vezérelve. Oda sem értünk a bejárathoz, amikor három busz fordult ki a pályaudvarról, amit látván azonnal feltettem a páromnak a kérdést: „Ha itt van a járatunk és még felvesz, akkor kibírod odáig?” Kibírtuk! Sőt, annyira szép volt az út, hogy igazából eszünkbe sem jutott. A buszsofőr telefonálva, beszélgetve lendületből ment, centizett, mint, ha nem arasznyi hely lett volna mind a két oldalt a falvakban. Ezért szeretem inkább a tömegközlekedést, nem kell vezessek, csak élveztem az első sorból az egészet. Na meg főszezonban nagy a dugó és parkolót is alig lehet találni a népszerű helyeken. A buszon rajtunk kívül csak ketten voltak, úgyhogy eléggé szabadon lehetett helyet választani.

A végállomáson szálltunk le ahol a sofőr kérdezte, hogy hova megyünk és mutatta is, hogy menjünk a tenger parton, arra rövidebb. A másik pár, aki a busszal jött egyből arra is indult. Mi azért beültünk egy tavernába egy szokásos frappé-víz kombóra.

Na meg az elmaradt „kétbetűs kitérő” pótlására. Örültem a sofőr útbaigazításának, mert bár a térképeken láttam a bizonytalan jelöléseket, hogy van arra is egy feljáró, de sokszor jártam úgy, hogy ezek a jelek járatlan utakat mutatnak, amit nem érdemes bevállalni.

A tengerparton helyenként lehet látni, hogy merre kell menni, de szerencsére nem lehet eltévedni, csak addig kell menni – akkor is, amikor azt gondolná az ember, hogy túl ment a célon – amíg meg nem látja a majdnem függőleges hegyoldalba a felfelé induló ösvényt. 

Visszatekintés a kiinduló pontra:

Innen már felelé:

Itt megint nem lehet eltévedni csak kapaszkodni kell felfelé amíg a nyelved a földig nem ér. Nagyon ki van taposva és nincs róla bizonytalanságot okozó leágazás. Elég sűrűn van egy-egy kis fás rész, ahol az árnyékban meg lehet pihenni, mert a tűző nap eléggé kiveszi az ember erejét.

Ahogy felérünk a csúcs közelébe, van egy elágazás, ahol egyből le lehet menni Porto Timoniba, vagy a másik úton egy kis pihenőre a pár méterre lévő tavernába.

Hát persze, hogy ez utóbbit választottuk. A kiszolgáló látván a kipihent ábrázatunkat mosolyogva kérdezte, hogy talán csak nem vizet kérek (fél literes ára 0,5 EUR, ami nagyjából ugyanennyi bármely vendéglátóhelyen). Innen aztán egyedül folytattam az utam, mivel a párom kijelentette, hogy ő bizony innen nem szenved tovább, inkább megvár, amíg visszajövök, és majd képekről megnézi merre jártam.

Hát, ha eddig nem volt ajánlott a papucsban túrázás, akkor innentől inkább úgy fogalmaznék, el se induljon, akinek nincs papucsnál komolyabb lábbelije. Meredek murvás az ösvény, amit külön nehezít, hogy gyakorlatilag nincs árnyék, ami Porto Timoni felé még csak-csak, de visszafelé már nagyon hiányzott. Na de ne szaladjunk előre. Eléggé sokan vonultunk lefelé és nagyon figyelni kellett, hogy hova lép az ember, hogy ne csússzon ki a lába alól a talaj. Ezzel párhuzamosan a táj, a látnivaló pazar, figyelmet elvonó. Amit még ki kell emelni, hogy aki napozni, fürdőzni jön akár gyalog, akár vízi taxival az hozzon magával mindent, amire igénye van, mert ott csak a tenger meg az a kis part van. Se víz, se kaja, se napozóágy, se napernyő, de még árnyékos hely sem! Sőt még langyos sör sincs. A zöld részek gyakorlatilag térdig, max. derékig érő bokrok. 

A turisták 99 %-a nem is megy tovább, de a térképen az ösvény tovább vezet egy kis kápolnához. Ezen az úton látható ez a gyönyörű csatornaszerű hely is, ráadásul nagyon közel a dupla öbölhöz, mégse nagyon jött erre senki, amikor ott voltam.

Ha már eddig eljöttem, gyorsan átvágtam a kápolnához is, de nem volt valami eget verő látványosság. A régi kápolna már gyakorlatilag megsemmisült, csak az üres falak állnak és azt is már birtokba vette a természet.

Az „új” az pedig egy földbe vájt helység, ami előtt egy kereszt van és ott jártamkor be volt zárva. Gondolom, csak különleges alkalmakkor van ott élet.

Itt már nagyon elegem volt a melegből és úgy döntöttem, hogy a dupla öböl jobboldali részével szemben lévő öbölben (ahol senki nem volt) megfürdök akár meztelenül is (fürdőrucit ugye nem vittem) hogy lehűtsem magam, de mire leértem oda a tüskés bokrok útvesztőjében addigra többen átúsztak, úgyhogy csak kis hűsölés lett belőle (persze mire befejeztem és visszaindultam a hívatlan vendégek is visszaúsztak)

Már visszafelé majdnem a dupla öbölnél jártam amikor egy oldalági ösvényen elkalandozva egy gyönyörű lagúnát találtam. Mondanom sem kell ide sem jönnek el akik erre járnak pedig ez tényleg nagyon közel van, a látvány meg pazar.

Mivel a menetrendszeri busz elérése fontos volt (3 órát kellett volna várni a következőre) indultam is gyorsan vissza, de a vissza felé út gyötrelmes volt. Tulajdonképp vízitaxival is mehettem volna (egy percig gondolkodtam is komolyan még ott lenn), mert épp akkor hozott egy csoportot és indult vissza üresen. De mivel a párom fent várt nem akartam vele kitolni, hogy egyedül jöjjön vissza a buszhoz, míg én kényelmesen hajókázom. Az út sokkal kegyetlenebb volt felfelé. Egyrészt a kápolnás rész felé tett kitérő is kivette az erőmet, másrészt dél volt, azaz a legmelegebb. 50-70 méterenként volt egy-egy nagyobb bokor. Ott behajoltam alá (jó nagy lehetett ha be kellett hajolni alá egy picike árnyékért), hogy egy kicsit a fejem árnyékba legyen, majd a megspórolt vízből vizeztem a hajam, hogy hűtsem magam, nehogy napszúrást kapjak.

Azt hittem sosem érek fel. Úgy éreztem felfelé kétszer olyan hosszú volt az út. De felértem és csak két percet ültem le egy árnyékos helyre és már indultunk is tovább, a buszt el kellett érni.

Mivel itt is az volt a vezérelv, hogy ne ugyanott menjünk vissza, mint ahol jöttünk ezért a kicsit hosszabb de kényelmesebb talajú közúton mentünk vissza Ag. Georgios-ba. Mondanom sem kell az úton is szinte végig szép a kilátás vagy van valami látnivaló. Alig hogy elindultunk az egyik kanyarban egy pékség, amit nem hagytunk ki, mert nagyon még nem is ettünk. Egyebek mellett a legjobban az az aranygaluskához hasonló kelt tésztás valami tetszett, ami ánizzsal volt ízesítve (0,5 eurocent/db). De nem volt olyan erős, mint az Ouzo, hogy tömény legyen, épp csak olyan sejtelmesen volt érezhető az ánizs jellegzetes íze. Mindet nem is bírtam megenni de ami megmaradt az még másnap is ugyanolyan friss volt, mint amikor vettük. Tovább az út mellett, az engem érdeklő öreg járműveken túl, is volt a természet szépségei mellett más érdekesség is. Egy helyi „művész” rozsdamentes acélból készített szobrai és a park ahol ezeket kiállította közvetlenül az út mellett.

Mivel jól sikerült az idővel gazdálkodni, így a biztonság kedvéért tervezett fél óra megmaradt a busz indulásig. Aztán lett az másfél óra is, mert annyit késett a busz. Bizony erre is számítani kell. Mondanom sem kell, nem örültünk neki. Főleg mert nagyon nincs mit csinálni Ag. Georgios-on. Strandolni nem akartunk, más meg nagyon nem volt a helyiségnek ezen a végén, illetve ameddig elláttunk.

Ez a túra csak 7 km-es volt, de messze ez volt a legfárasztóbb, a legkíméletlenebb.

A túráról készült térkép és statisztika: